Kettesben maradtunk a hétvégére. Félve néztük egymást az elején, na, vajon most mihez kezdjünk egymással mi ketten. A rutinok már begyakorolva, meglepetésre nem kellett számítani. A labda gond nélkül gurult a földön, a nevető babában sem fogyott ki az elem, a sarokban…

Szeretem a reggelt. A színeit, az illatát, az ablakon becsöpögő, a függönyön átpasszírozott giccset. A kezdetlegességet, a tartalom nélküli indulást. Főleg egy rossz éjszaka után.

Egész nap ott fekszik a kertben, kezeivel támasztja törpe fejét, lábai huncutul az égnek szúrva, arcán bárgyú vigyor. Mosolyog, ha esik, ha fúj, ha hőség veri a homlokát, de akkor is, ha egy arra tévedő galamb barátságos nyomot hagy rajta. Boldog tudatlanságban támasztja törpe…

Menthetetlenül önálló, tudja hol a feje és megy is utána. Ha kell fejjel, ha nem megy, akkor fejel - ahogy a szíve diktálja. Azért egy kézzel mindig fogja a biztost.