Egész nap ott fekszik a kertben, kezeivel támasztja törpe fejét, lábai huncutul az égnek szúrva, arcán bárgyú vigyor. Mosolyog, ha esik, ha fúj, ha hőség veri a homlokát, de akkor is, ha egy arra tévedő galamb barátságos nyomot hagy rajta. Boldog tudatlanságban támasztja törpe fejét, nem látva messzebb a kerítésen túlra, nem tudván, hogy odakint a nagyvilágban mi történik. Hogy a törpéket a kerítésen túl osztályozzák, katalogizálják, sunyin meg- és felmérik, pénzért tulajdonolják, ha megunják - jobb esetben - visszaviszik. Hogy minden törpének gazdája van. Függnek a fekvésben. Boldogok azok, akik akkor is mosolyogni tudnak, ha a körülöttük lévő világ tudatosan eltakarja előlük a lényeget.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.