Sosem voltam katona, bár a lelkem mélyén mindig vágytam rá. Apák és sógorok édesbús angyalbőr-legendái vonzóvá tették az amúgy felesleges sorozást. Aztán, amikor már saját élettel, állással és egzisztenciával rendelkezőként először vittek - illetve próbáltak elvinni -, a sorozótiszttől megkérdeztem: "Mondja, tudják nekem garantálni, hogy amíg leszerelek, nemcsak a párom, de az állásom, a lakásom és az abban lakó kutya is meg fog várni?" - "Honnan tudjam én azt, ne szórakozzon, miez a baromság?! Azt monggya meg, mi akar lenni minálunk?" - szólt vissza. "Ha nem elvesztegetett holtidő a katonaság, akkor bármi. Ha pótcselekvés, akkor semmi" - feleltem. Aztán valahogy mégsem vittek el. Másodjára sem. Pedig tetszett volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.