Skócia legészakibb pontján betértem egy kifőzdébe - harapós kedvemben voltam. Az étlapon kétféle tőkehalfilé sorakozott: egy 13 fontért, és egy 7 fontért. Különbséget a menükártya nem jelzett. "Mondja, mivel tud többet a drágább hal?" - kérdeztem a tulajt. "Az friss" - jött a válasz. Nem kérdeztem többet. Csak kikészítettem 13 fontot.

Vattacukor ruhát húzott magára, de édesnek ható gyümölcséből nem engedett szakítani. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Árnyékot ferdén vetett, a nap nem volt erős a takaráshoz. A szirmok elengedtek egy-egy kisebb fuvallatnál, nem kapaszkodtak tovább. Pink paplant formáztak a földön, tengert, mely mártózni hív. Megszentelt idő.

Thomas Sowunmi egy ideig az edinburghi Hibernian mezében rúgta a bőrt, két félidő között pedig diplomás sportmenedzsernek tanult. Jó, ha az ember készül a hosszabbításra, mert a végén a tizenegyesek dönthetnek...

Beszólt vagy beleszólt? Mert nagyon nem mindegy. Különösen egy parlamenti ülésen, ahol - elméletben - fontos és érdemi kérdések dőlnek el. Legalábbis valahol, egy ideális világban. A Skót Parlament plenáris üléstermében a jegyzőkönyvvezető irodáját azért ablaktalanították, hogy ha a tanácskozás alatt valamelyik frakciószélen ülő képviselő heves motherfuckerezéssel kommentálná az aktuális felszólalást, kihajolva pontosítani tudja: ki volt az. Csak pontosan. Nem mindegy hogy ki anyázik.

Valaki mindig lát, valaki mindig figyel. Még a skóciai Rosslyn kápolnában is, ahol a Da Vinci-kód bemutatása után fellendült a forgalom - lett is hamar gyártósor a fröccsöntésre, a madeinchina davinci-szuvenírekre, bővült a kávézó, felhízott a parkoló. A látogatókat azonban jó lesz szemmel tartani, ki tudja mit titkolnak a titkok templomában. Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne lássa.

A sors facsaros játéka, hogy azok, akik életüket tették fel a beteg gyermekek megmentésére, maguk is folyamatos (pénz)infúzióra szorulnak az életben maradáshoz...

Most azt gondolod, hogy te sohasem leszel ilyen nagy. Remélem nem is leszel. Megmaradsz törékeny szőke kislánynak, aki sohasem lesz felnőtt, sohasem találkozik hazugsággal, átveréssel, mézes szavakkal. Hidd csak nyugodtan, hogy a világ egy zöld kert, a végében a kis barna homokozóval, a tuják alatt az elgurult labdákkal. Maradj ilyen pöttöm Dorkám, ne félj, óvlak a magasból.

Orsi és Zsolt néhány hete esküdött meg. A skót időjárási viszonyokhoz szokott párosuk a magyar napsütésben fogadkozott egymásnak. Régi és új barátok, hazacsempészett cheddarsajt pezsgővel, emeletes torta és magyar skótdudás. Emlékképeknek pedig gyerekes bohóckodás a játszótéren, gyerek nélkül. Pedig a kis Dórika nagyon jól bírta a hajnalig tartó mulatságot. Éjfélkor kótyagos perdülések a bakelitdalok ritmusára.

Két kézzel öleli, vigyázza a vigyázót, az atyát, az apát, a "tatát". A magas reverenda jelenti a családot, a biztonságot, a közelséget. Szeme kérőn és kiváncsian méri az objektívet, egyszerre akar látszani és láttatni, mutatva titkolni. Különös család ők kétszázan. Böjte Csaba egy hétig volt a jóság skót kövének tartója.

Üres volt az út, de nem voltunk egyedül. Hosszú volt, de nem siettünk. Cél nélkül, de nem céltalanul. Hiszen, az "otthon ott van, ahol megállunk..."

Szeretem a pillanatot, amely a miénk. Szeretem a percet, amely az övé. Szeretem az órát, amelyet nekem ad. Szeretem az éveket, amelyek mögöttünk vannak. Szeretem az életet, amely még előttünk áll.

Egy hétig volt nálam/nálunk a jóság skót köve. Annak ellenére, hogy egy generált misztikum, mégis működött benne valami és jó volt a misztikum részesévé lenni. Hét napra kétségtelenül megváltozott valami körülöttünk - tudatosan vagy tudatlanul. A kelta faragványt Dévára adtuk tovább, Böjte Csaba testvér vigyázza itt fogadott gyermekeit. Mind a kétszázat.

Jó helyre került, ahogyan mi is jó helyre kerültünk Déván. Ha csak pár órára is.

Egykoron Traianus római császár építhette, a birodalom hanyatlása után csak egy rövid időre virágzott fel újra - de az akkor épült barokk palotái ma már szintén romokban. Herkulesfürdő a világ vége után néhány tucat kilométerre található, onnan is balra. Be a hegyvonulatok közé, az uniós tagságot jelző tábla alatt. Szellemtelepülés, bajszos, nejlonszatyros román lakosokkal, kóbor kutyafalkákat kerülgető daciákkal, amerikai nevű motelekkel. Ékszerdoboz lehetne, de nem az. A legendás fürdő épületének ablakai recésre törtek, hídja repedt, korlátjai korlátoltak. Elfelejtve, leejtve. A dicsőséges Hotel Roman második emeletén még működik a termálvizes medence: a betonfalak réseit penészfalkák feszítik szét, a rozsdamarta vasról ütemesen csöpög a víz, a termáltojásszag átható. Az öltöző egy - a párától szétrohadt - függönnyel takart betonbeugró, benne - a párától szétrohadt - faszék. De a víz finom meleg. Ékszerdoboz lehetne, de nem az.

Egy magányos kanyarban üldögélt, előtte egy ócskavas kézikocsi, benne nejlonszatyorban vigyázott kecskesajt, a ládákban kézzel szedett alma és körte. Már odafele integetett a magyar rendszámot látva, másnap visszamentünk hát, hogy vegyünk tőle valamit. Csak románul szólt, mi kézzel-lábbal. Egy kiló sajt és egy vödörnyi alma után nem kértünk visszajárót. Nem is értettük, hogy mennyit adunk pontosan, de bizonyosan így sem eleget. Mosoly is járt ajándékba. A visszapillantóban még láttam, ahogy félszegen integetett - jó vásárlók voltunk. Talán az egyedüliek aznap. A távolban már bekanyarodott egy lovasszekér az erdélyi kátyúútra. 

Gyermekkoromban ő volt a vicces ember a Cigánykerékből. Hangja, gesztusai, elhivatottsága mit sem változott azóta. Lala most Bohócdokiként szolgál.

Megtiszteltetés ismerni.

Őrbottyán egyik utolsó utcája. Jobbra fel a domboldalra, félrehajtott ágak, rozsdaharapta autóroncsok, vakolatlan ház. A lómentők háza. Rédei Attila és felesége, Éva élnek itt. Napról napra. Feladták városi egzinsztenciájukat, a lovak egzisztenciájáért. Az elfelejtett lovak vidéke ez. Olyan hátasok találtak itt menedéket, amelyeket vágóhídra küldtek, mert már nem termeltek pénzt. Van itt öttusa-világbajnok, a legendás Imperial utolsó élő leszármazottja, kiszolgált rendőrló, Gyurcsók József kikötött csacsija. Nyugdíjas otthon kidobott szolgáknak. A velük együtt nyert érmek bizonyára még ott virítanak a vitrinekben. De szívből csak az őrbottyáni házaspár gondol rájuk.

Interjút csináltam vele egyszer. A pálinkáról beszélgettünk. Ért hozzá.

Ablakon lesed, amint gyermeked pihen szerelmed ölében. És érteni véled miről beszélt neked annak idején édesapád a horányi gáton sétálva azon a bizonyos gyereknyári délelőttön.

Különös emberi szokás, hogy beleszarunk a saját fészkünkbe. A lenézett állat ilyet nem is tesz. Az evolúció egyedi terméke, kétségtelenül. Hogy melldöngető dolog festékszóróval névjegyet hagyni egy frissen kifestett falon, titokban szétkarcolni a házgyári lift fényezését, tudatosítani minden lakóban, hogy a Fradi a legjobb, hogy Ildi a legnagyobb ribanc vagy épp hogy dögöljön meg a világ, ha a kormányra szavazott. Egyedi érvek szólhatnak amellett is, hogy valaki elmegy egy külvárosi, lepukkant épületbe - amelynek sarkait kutyaként megjelölte már minden hajléktalan és kerületi vezér -, rágyújt egy dinnyére, ízletesen falatozik, majd megtörölve száját, kiköpve a magokat, távozik. Európába hajtjuk a kocsit, miközben az menthetetlen beleragadt a magunk ásta balkáni kátyúba.

Mindig őszinte örömmel megyek a skóciai magyar napokra, megtiszteltetésnek veszem ha meghívnak, szerencsének, ha el is tudok utazni. Az alábbi fotó az egyik ilyen, március 15.-i rendezvényen készült. A fotón egy magyar család. Egy skóciai magyar család. Egy család, amely nem abban méri a magyarságot, hogy hány árpádsáv van a kocsi csomagtartójára ragasztott matricán. Egyszerűen magyarok.

A Skót Parlamentben volt szerencsém többször is járni. Az épület lenyűgöző, modern kupac egy ódon város szélén. Európai, Európa szélén. Minden képviselőnek külön irodája van természetesen, de nem holmi testes hodály, személyre szabott apró boxok, a hozzá való kistermetű titkárnőkkel. Skót újítás az irodák ablakaiban a gondolkodó sarok. A népét szolgáló politikus ide ülhet, elmerengve a lazackitermelés megreformálásán. Legalább gondolkodnak.

Nem kér pénzt a közös fotókért William Wallace jelenkori hasonmása az edinburghi vár bejáratánál. Ingyen is kapható a grimasz, nincs listaára a komédiának. Ha mégis csörögne az apró, az mind a daganatos gyermekek számláját gyarapítja. Napi nyolc óra harc a rák ellen, kifent karddal, de vér nélkül, jótékony vicsorral. Nem kér. Nem erőszakolja rád hamisan a szánalom kötelezettségét egy piros lámpánál. Beöltözik, kiáll és dolgozik rettenthetetlen.

A rettenthetetlen.

Nagypapának nem látszó nagypapa követi unokáját. A kicsi tiltást és kételyt nem ismerve tör előre, akadályt csak egy meredekebb lépcső jelenthet. Ott is elég felszisszenni és érkezik a segítő kéz. A nagypapa tartja a kellő követési távolságot: az életre kell nevelni azt a gyereket, nem lehetünk mindig a háta mögött. Legalábbis nem kell tudnia róla. Kezei karbaöltve, tanáruras álca, de a tekintet szorosan az aprólábú lépteken. Több közelség van a köztük lévő távolságban, mint néhány szülő szorosnak hazudott ölelésében.

Van, amikor érzed, hogy otthon vagy, pedig ágyad, asztalod ezernyi kilométerre. De nem is hiányoznak. Használati tárgyak csupán, csereszabatos kellékei egy átmeneti időszaknak: azt hiszem életnek hívják. Ilyenkor szoros kötődést hazudnak a buszon elkapott mosolyok, a közértben ajándékba kapott gesztusudvariasságok, a külhonban bennszülöttek elnéző tiszteletkörei a nyelvtani hibák nyomán. Két nemzet köttetik össze bennem - szigorúan átmenetileg.

Laura nagyon szereti Ricsi bohócot. Szereti a színes bakancsos, piros orrú, fonálhajú nagyembert, aki ha beülsz az Anya autójába, hangosan énekel a rádióból. Valahogy minden csatornán az ő umcaccája szól. Hogy aszondja: umcacca, umcacca, umcacaca, hej! Laura negyedik születésnapján adta magát, hogy - köszönhetően a nagypapának - Ricsi lesz a meglepetés. Ricsi jött is. Naaagy autóval. Volt léggitár, labdazsonglőrködés, na és a híres umcacca. Laura nagyon élvezte. És ez volt a lényeg. A maszk mögötti valóság már nem rá tartozik.

Most még nem tudod, hogy milyen gyereknek lenni. Majd ha felnőtt leszel. Most még csak állsz és figyelsz, saját nyelveden beszélsz és akarsz. Rólad szól minden. Ha fáj a hasad, csak szólj. Sírj fel. Édesanyád mindig ott lesz, hogy segítsen. Neki az éjszaka csak egy átmeneti állapot; nappal, fény nélkül.

A Saltire.

Túl sok hasonlóság a mi Hamish-ünk és az igazi Hamish között valóban nincs. Bár bambaság, selymes szőr (ez utóbbi egy hivatalosan drótszőrű magyar vizslánál elég különös), gazdaszeretet, hűség és állati emberség azért mindkettőben van. És egyik sem költ túl sokat fodrászra.

A nagyobbik.

Reprezentálunk, piárolunk, kommunikálunk. A világ szép és jó, nagykanállal - azaz, bocsánat, görbe kanállal - érdemes csak habzsolni belőle, ide nekünk még egy szeletet az uniós tortából, selyemnyakkendő, lapos nokia és bőrcipő. Mi vagyunk azok, kind regards, bemutatjuk, megetetjük és aztán megetetünk. A világválság csak halkan mormog odakint az ablakon túl.

Varázsa épp abban rejlik, hogy egy van belőle, már ha van belőle egyáltalán. Rózsaszín, plüss, kulcstartótestű, tollalakú, pólóra nyomott, nyomott pólós, kicsiésnagy, gyermekfelnőtt, szoknyás és tiroli nadrágos viszont bőséggel akad. A legenda tovább él, az árusok pedig jól.

Egykor bátran őrizte a pontot, a rendszerben való hite még rendszerszerű volt. A hős szovjetet később új kor új arcai nevetik ki. Nem rajtad nevetünk, elvtárs, hanem veled.

St. Andrews kétségkívül az egyik legszebb skót település. Nem véletlen, hogy Vilmos herceg is itt koptatta fenséges ülepével az egyetem ódon fapadjait. A golf mellett a katedrális romjai adnak betevőt a szépségre éhezőknek. Százados kövek állnak itt félárván féloldalasan, mégis különc egészet alkotva.

Nehéz megállapítani, hogy ki is az áldozat akkor, amikor a vadász lábai cserépbilincset viselnek, a pár lépésnyi, ugrásnyi távolság pedig az örök mozdulatlanságban legyőzhetetlen.

Könnyű úgy fújni a világra, hogy az ember a plakátbajsza alatt vigyorog. Vigyázz, egyszer téged is utolérnek a graffitisek.

Sokat ültem ezen a padon. Ültem egyedül, ültem kettesben. Figyeltem a tengert, mélyre szívtam a sós levegőt, hallgattam a sirályok veszekedését. Ez az a hely, ahol mindig békére leltem, történt bármi. Messze voltam az otthontól, de otthon voltam a messzeségben.

Kaposvár talán karácsonykor a legszebb. Európai, tiszta, meleg. Ropogtatni csizmánkkal a főtéri havat, megszámolni az égőket a közfán, sorbanállni egy marék forró gesztenyéért. Egy perc megszentelt idő.

Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy elkísérhettem skóciai útjára a magyar kulturális minisztert, Hiller Istvánt. Igenis megtiszteltetés volt látni egy mindenkori magyar kormánytagot munka közben - mondjon bárki, bármit. Része lenni megköttetett együttműködéseknek, magyar kiállítások megnyitójának. Mert ezalatt a pár nap alatt nem volt pártpolitika, nem voltak színek, narancsok és vörös szegfűk. Nem volt "ők" és "mi". A pártpolitika Budapesten maradt. Jó volt levegőt venni. 

Igazi kelet-német figura, tán az egyetlen amely megmaradt a falon innen. Az Ampelmann. Nosztalgia, azaz Ost-algia, berlini módra. Egy csepp emlék "abból" az időből. Hogy aztán a nyugati kultúra bekebelezze és póló-, bögre-, plüssfigurát csináljon belőle. Nesztek, nektek, kapitalizmus.

A lazaccal ellentétben a répatortát nagyon is szeretem. Már, ahogyan a St. Andrews-i sarki kis kávézóban sütik. A North Point igazi egyetemistáknak fenntartott hely. Amolyan jóbarátok-kávézó, csak nem a new yorki Central Park mellett, hanem a skót tengerparton. Szűk asztalok, a falon eladó fatükrök, a habos kakaó mindig ugyanolyan - mályvacukorral természetesen. Egy szelet répatorta hozzá. És a világ megint szépnek láttatja magát.

A skót főváros az a hely, ahol szívesen élnék. Persze más úgy felkelni reggel, hogy a munkába indulók kocsizaja kedves élmény, a reggeli készen vár az asztalon, a napi gond pedig annyiból áll: mit nézzünk meg aznap. Bizonyosan más reggelente a kocsizaj része lenni, a reggelit magunk csinálni és azon félni: lesz-e még aznap megnézni valamit. Edinburgh mindig szeretett, mindig jól tartott, mindig visszavárt. Esténként rövid séta a várdombon, méla vizslatás a megadón fekvő város ódon házcsúcsaira.

Ketten álltunk ott. Kabátunk szélét a tengeri szél rángatta, szemeink a fodrozó vizet mérték. Kezeink a másik zsebébe rejtve ölelőn, teljes megadás. Mi vagyunk, a történelem és mi - verekszünk meg hát. Csak mi maradunk. Ketten...

Magányosan állt ott. Kabátja szélét a tengeri szél rángatta, szemei a romokat mérték. Kezei hetykén zsebbe rejtve, csak semmi megadás. Mi vagyunk, a történelem és én - verekszünk meg hát. Csak egy maradhat...

Sajnos, nem szeretem a lazacot. Pedig számos skóciai utam során megszerethettem volna - ha valahol, hát ott. De nem. Halból csak a fehér, száraz tőkehalat, sültkrumplival. Amikor legutóbb északon jártam John O'Groats-nál, betértem egy helyi, családi kifőzdébe. Az étlapon kétféle tőkehal volt. Friss 12 fontért, nem friss 7-ért. Előbbit kértem. Korrekt árukapcsolás.

(A képen egy hamisítatlan skót lazacfilé, a Forth Rail Bridge tövében)

Vonulása után megállt és kiszállt. Kiosztott néhány fake-autogramot a gyerekeknek, arcán a defrász-vigyor munkaköri kötelesség. Délután lemosta a festéket, levette a parókát. És beöltözött Donald kacsának. Válság idején több lábon kell állni.

Ő választott ki, nem én őt. Félretolt az alomban fivéreket, hugokat; nyelvcsapással jelentkezett társnak. Hazajött. Hivatalosan drótszőrű magyar vizsla, pecsétes okirata is van erről, de mintha csak az Ecserin vette volna - küllemre inkább szetter, drótságra inkább selyem, jellemre inkább husky. Pedig még a szüleit is ismertem. Szeretjük. Kicsit savanyú, kicsit bolond, de a mienk. Neve skót behatás (ejtsd: hémis), mégis sokan egyszerűen "lehamishozzák". Csak úgy, h-val a végén. De legalább így arisztokratikusabb.

Az alábbi képsorozat egy brüsszeli kiküldetés során készült az Európai Parlamentben. Hosszú volt az út, kevés a kikapcsolódás, annál több a bürokrácia, demokrácia, protokollgrácia. A képet felajánlottam a Hócipőnek. Kérték. Lehozták; egy teljes oldalon. Sikere volt. Megköszönni, egy tábla csokit adni érte nem volt idejük. De legalább a nevemet rosszul írták.

Néma trombitáslány játszik a néma blues-zenekarban. Szomorú félhangok furakodnak csendben, de testet nem öltenek. Hangtalan koncert, mozdulatlan kottából. A szél gyengéden elrendez egy tincset. Hallgass és hallani fogsz.

Fringe Fesztivál, Edinburgh. Naná. Szakadt cédélejátszón idehangzik Argentína, a cipő angol, a láb olasz, az eső skót. A ritmus feszes. Tak-tak-tak-tak. Fél perc szenvedély, egy fontért.

A nagy testvér talán már nem figyel (annyira), a sok kicsi annál inkább. Hogy mennyiért tankolok, mert akkor nekem jól megy; hogy 168Órát vagy Demokratát kérek-e az újságosnál; hogy cigányozom-e a romákat vagy romázom a cigányokat; hogy a nagymellű nőkön miért inkább a fenekeket nézem; hogy ápdét-e a péksüteményem; hogy végkielégítek-e vagy végkielégülök; hogy magyar vagyok-e vagy csak annak születtem. Figyeljünk.