Életem jelentős részét, első felét bizonyosan, betontömbben éltem. Szomszédok-életérzés. Panelkalitkák egymáson, nyáron forró, télen fagyos. Hajnalban a vanegykéktóafákalatt című dalt lükteti a fal, repeat gomb beragad, agyi ér bedagad. A panelos nem választ szomszédod, kapja. Adottság. Ha szerencséje van: süteményes néni. Ha nem: életostorozott, önteltségében sem messzire jutó, középszerűen középosztálybeli, de hangadó akarnok lakik a másik retroajtó mögött. A lift mindig fingszagú, a szemétledobó ajtaja télen is nyitva: "nekem kell a friss levegő, maga meg rohadjon meg". Sehol egy Vágási Feri vagy egy Lenke néni, Taki bácsi soha nem is volt. Mindig magasan laktunk, az volt az elv: akkor jó, ha nincs feletted lakó. Nincs beázás, parkettaropogás az esti híradó alatt. Menekülésként, fellélegzésként éltem meg a költözést, tudván persze: sokan ennek is örülnének. A kilátást viszont nem felejtem. Tizedikről néztem a kertvárost, az erkélyről figyeltem mások kerti pihenését. Persze, Apám mondta egyszer: még mindig jobb Pestről a szép Budát nézni, mint Budáról a pesti oldalt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.