Egész gyermekkoromat meghatározta a családi telek. Ide menekültünk ki a lakótelepi karanténből a hétvégeken, itt voltak az igazi és hamis barátaim, itt tanultam meg úszni a dunai sodrásban, itt ettem igazi lángos, teljfölössajtosan. Soós bácsié volt az első fagyizó a telepen: lyukacsos atlétáján átkarcolták magukat az ősz mellszőrök, papírcsákója alól is kilógtak a fürtök, de senki nem csinált olyan finom főzött puncsot meg vaníliát meg csokit meg grillázst (bár azt mindig utáltam), mint ő. A Soós bácsi, igen. Meg ott voltak az ábécés öregek a Nefelejcs uccában, ahol még a telep fenegyereke, "Citrom" is lassított a citromsárga Simson-motorjával. A gát talpégető betonján gyalogoltunk sokszor fel, menetközben kavicsot, ünnepnapon bőrfocit gurítva egymásnak. A kőkeresztnél volt sokáig az egyetlen köztelefon, ide gyűltek sokszor a szünidei gyerekek, ha a szülők tudni akarták mi van velük. Én is jártam délben, Anyám akkor csörgette pontban a közkészüléket. Szép idők. Horány a mai napig menedékem. Igaz, az utóbbi időben keveset jártam, jártunk ki. Legutóbb a nagy havazás alatt. Jó volt. Hazamenni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.