Mesevilág volt aznap este, a tökipompos illata és íze keveredett a kimért borok kimért szagával. Nem hömpölygött a tömeg, nem olyan fajta az, de szardíniálódott rend és mód szerint. A skótdudás rutinosan vezette a menetet, a dobok rutintalanul, de magabiztosan brummogták az ütemet, a fáklyás teszveszhoszteszek illegtek és billegtek. Az akrobatikus embergúla hibátlanul emelkedett ki, taps, taps. Dudás menet el, tűzartisták fel. Átható etilalkohol verekedett helyet magának és füst szünetei közé, a lány csörgette láncait. Égő égők karcoltak formát az éjszakába. Én meg csak arra figyeltem, hogy a színpadra dőlve nehogy véletlenül magam is tűzbe jöjjek...

Jó lehet annak, aki képes átugrani a saját árnyékát. Persze, mindenhez az kell, hogy valami fényesség is vetődjön az emberre és legyen mire árnyékot vetni. Anélkül minek.

Sokszor jártam már az angol fővárosban: hátizsákkal, öltönyben, rövidnadrágban, télikabátban. Kamaszkorom első, felnőttes, "nyugatos" élménye is Londonhoz köt; igaz, a bountyjégkrém ízét, a mindentkapniaboltbancsakmegfizetnikelltudni-érzést először még Belgiumban tapasztaltam meg, mikor az átkos az utolsókat lehelte. London valóban pezseg, magába szív, megforgat és úgy köp ki, hogy vagy szerelmes leszel belé menthetetlen, vagy mint bölcs dunai hajós a vízzel szemben: szeretem, de túl közel nem engedem. Én valahogy utóbbi. Imádok az Oxford street-en sétálni az esőben, sültkrumplit tolni a fogak közé a Temze partján, és megkergetni azokat a hülye brit galambokat Parlament előtt. De mégsem érezném otthonomnak soha. London, én így szeretlek. Messziről.

Jöhetne már...

Napsütés. Macskakövek. Lecsós kenyérlángos. Habos kávé. Kéz a kézben séta. Vanília fagyi, cukorfeltéttel. Játékboltok. Szépasszonyvölgy. Lilahagymászsíroskenyér. Merlot. Medina. Két pohár. Eger. Búvóhely.

Jenny MacKenzie bizonyára valami megváltóközeli tettet hajtott végre előző életében, hogy az élet a Loch Ness alsó csücskéhez sodorta, ráadásul Fort Augustus egyik félszigetét neki ajándékozta. Jenny MacKenzie a világ egy olyan pontján él és lát vendégül másokat, amely kétségtelenül az univerzum egyik legbékésebb szeglete. Egy védőburok alatti szentség, egy kiváltságos aranypart. Tudniillik, Jenny MacKenzie egy, a mélyfekete Loch Nessbe nyúló kis félsziget tulajdonosa, rajta kis vendégházzal, bungalókkal, felföldi bikákkal és lovakkal. Reggelente friss kifli kanyarog a tálcán, este omlós brownie hívogat a bor mellé. Ülsz a teraszon, kortyolsz, elmerengsz. Káám-on. Káám-on. Jenny a lovakat hívja. És azok tipegve elindulnak. A távolban egy hajókürt szól. Világörökség. Álom. Valóság nem lehet.

Olyan barát ő, mint a Laci, vagy a Gyuri. Nagybetűs. Kevés a közös, de annál mélyebb és meghatározóbb. Nekem mindenképpen. Gergő olyan látó ember, aki a szívével és a fejével többet lát és láttat, mint sok éleslátásában is vak ember.

Skótföldön jószerivel nem lehet úgy elhajítani egy kavicsot, hogy az ne találna el egy keltakori emléket, egy gyönyörű templomot vagy várromot. Sőt, bizonyára maga az elhajított kavics is valójában ősi időket idéző, tiszteletre méltó ereklye. Úgyhogy, jobb ha az ember nyitva tartja a szemét, mert elég félretolni egy kósza borókaágat, félrefésülni néhány fűszálat és hasonló szépségekbe botlik a világlátó. S hogy az idő mennyire megszentelt tud lenni: a kép készítésekor két brit vadászgép robajlott el felettem, csíkot karcolva a felhőbokrokba. Nehéz elfelejteni.

De minek kolompolással megzavarni ezt az idillt?

Amikor nem ezt kapom reggelire, hiányzik. Amikor minden nap ezt kapom reggelire, rosszul vagyok.

Amikor egy szakadt falinaptár képében, illetve képének képében belebolondultam a skót tájakba, még nem tudtam, hogy milyen csodákra képes a photoshop. De, miután saját szememmel láttam, hogy milyen a természetes környezet a maga önzés nélküli tisztaságában, már nem is érdekel. (Ez az Eliean Donan kastély, Skócia nyugati partjánál)

Évekkel korábban szerettem bele a Runrig dalaiba, miután az első lemezt megvettem egy edinburghi üzletben. Aztán megvettem a következőt, és szép lassan az összes többit is. Egyik skóciai utam során a menetrendet úgy alakítottuk, hogy épp az egyik nagy nyári koncertjük felé vigyen az országút: a Loch ness partjára. Persze, aznap az utóbbi évtized legnagyobb és leghosszabb esője szakadt ki a skót égből. Egyedül én vállaltam a baráti csapatból, hogy: ha tetszik, ha nem, én végigállom. Fanatizmus. Kapunyitás délután kettőkor, verekedés az első sorokért, meg az olcsó, egyfontos esőponchóért. A Runrig este nyolckor lépett színpadra, addig előzenekarok, kelta legendák, Julie Fowlis élőben. Meg az eső. Összesen tizenkét órát álltam a szakadó esőben egy korlátnak támaszkodva. De megérte. Igaz, a koncertről készült DVD-n még csak vágóképként sem vagyok rajta. Pedig ott vagyok valahol én is: ázottan, fáradtan, és boldogan...

Sosem voltam katona, bár a lelkem mélyén mindig vágytam rá. Apák és sógorok édesbús angyalbőr-legendái vonzóvá tették az amúgy felesleges sorozást. Aztán, amikor már saját élettel, állással és egzisztenciával rendelkezőként először vittek - illetve próbáltak elvinni -, a sorozótiszttől megkérdeztem: "Mondja, tudják nekem garantálni, hogy amíg leszerelek, nemcsak a párom, de az állásom, a lakásom és az abban lakó kutya is meg fog várni?" - "Honnan tudjam én azt, ne szórakozzon, miez a baromság?! Azt monggya meg, mi akar lenni minálunk?" - szólt vissza. "Ha nem elvesztegetett holtidő a katonaság, akkor bármi. Ha pótcselekvés, akkor semmi" - feleltem. Aztán valahogy mégsem vittek el. Másodjára sem. Pedig tetszett volna.

Egész gyermekkoromat meghatározta a családi telek. Ide menekültünk ki a lakótelepi karanténből a hétvégeken, itt voltak az igazi és hamis barátaim, itt tanultam meg úszni a dunai sodrásban, itt ettem igazi lángos, teljfölössajtosan. Soós bácsié volt az első fagyizó a telepen: lyukacsos atlétáján átkarcolták magukat az ősz mellszőrök, papírcsákója alól is kilógtak a fürtök, de senki nem csinált olyan finom főzött puncsot meg vaníliát meg csokit meg grillázst (bár azt mindig utáltam), mint ő. A Soós bácsi, igen. Meg ott voltak az ábécés öregek a Nefelejcs uccában, ahol még a telep fenegyereke, "Citrom" is lassított a citromsárga Simson-motorjával. A gát talpégető betonján gyalogoltunk sokszor fel, menetközben kavicsot, ünnepnapon bőrfocit gurítva egymásnak. A kőkeresztnél volt sokáig az egyetlen köztelefon, ide gyűltek sokszor a szünidei gyerekek, ha a szülők tudni akarták mi van velük. Én is jártam délben, Anyám akkor csörgette pontban a közkészüléket. Szép idők. Horány a mai napig menedékem. Igaz, az utóbbi időben keveset jártam, jártunk ki. Legutóbb a nagy havazás alatt. Jó volt. Hazamenni.

Halkan beszél, kezével eltakarja a száját, hogy kiszűrje az utca zaját. Intimfonálás. Talán az otthoniakat hívja, hogy elmondja: ma is fellépett az edinburghi utcákon néhány önsanyargató, hogy még mindig utánozhatatlan az edinburghi sajtoskrumpli (edinburghi edinburgi), hogy az ódon macskaköveken kibicsaklott a tűsarok, hogy hiányzik, hogy hiányzott. Hogy egy buta amerikai már megint otthon képzelte magát Skóciában.

Sokat jártam a Teve utcában. Rendészeti újságíróként - volt egy ilyen korszak is - bizonyos napokon jószerivel bent laktam az ORFK sajtóosztályán. Szerettem ott lenni. Amikor még Németh Lajos alezredes volt a helyettes vezető. Beszélgettünk, sztoriztunk, megoldottuk az élet nagy kérdéseit; szivárogtatásról persze szó sem lehetett. A kávé felejthetetlen volt. Egy mosoly, két cukor, kis tej, sokszor nyelvembe jut az emléke. Aznap, amikor belelőttek a rendőrpalotába, Németh Lajos barátom (remélem használhatom ezt a szót annak ellenére, hogy az elmúlt években elsodort minket egymástól az élet) irodája is kapott néhány töltényt. Freudi dolog, de már hajnalban kipattant a szemem, az ébredők híradóját látva hamar kocsiban voltam, majd a Teve utcában. Még azelőtt beengedtek, hogy a főkapitány lezárta volna az épületet a sajtó elől. Ez a fotó aznap reggel készült. Lajos megörökíti a falába fúródott, golyóütötte lyukakat. Különös emlék.

Életem jelentős részét, első felét bizonyosan, betontömbben éltem. Szomszédok-életérzés. Panelkalitkák egymáson, nyáron forró, télen fagyos. Hajnalban a vanegykéktóafákalatt című dalt lükteti a fal, repeat gomb beragad, agyi ér bedagad. A panelos nem választ szomszédod, kapja. Adottság. Ha szerencséje van: süteményes néni. Ha nem: életostorozott, önteltségében sem messzire jutó, középszerűen középosztálybeli, de hangadó akarnok lakik a másik retroajtó mögött. A lift mindig fingszagú, a szemétledobó ajtaja télen is nyitva: "nekem kell a friss levegő, maga meg rohadjon meg". Sehol egy Vágási Feri vagy egy Lenke néni, Taki bácsi soha nem is volt. Mindig magasan laktunk, az volt az elv: akkor jó, ha nincs feletted lakó. Nincs beázás, parkettaropogás az esti híradó alatt. Menekülésként, fellélegzésként éltem meg a költözést, tudván persze: sokan ennek is örülnének. A kilátást viszont nem felejtem. Tizedikről néztem a kertvárost, az erkélyről figyeltem mások kerti pihenését. Persze, Apám mondta egyszer: még mindig jobb Pestről a szép Budát nézni, mint Budáról a pesti oldalt.

Dunai gyerek vagyok, a horányi folyamokban tanultam meg úszni, alig voltam tíz, amikor keresztülkajakoztunk a folyón. Oda, a túlsó partra. Nagy kaland volt, igazi férfimunka. Folyami ember vagyok, közegem a víz. A Balaton túl békés nekem.

Mellette voltam, amikor megtudta: fia lesz. Aztán úgy hozta az élet, hogy én készíthettem el Kálloy Molnár Pistike albumának néhány első darabját. Azóta megnőtt. És már jön Szofi is...

Politikai újságírónak egy parlamenti választás igazi csúcsrajáratás. Egy korszak befejezése, egy új korszak kezdete, korkép és kórkép levétele, megmutatása, megélése. Koffeindúsított energiaital - kétliteres kiszerelésben. 2007-ben volt szerencsém baráti körben végigélvezi a skóciai parlamenti választások utolsó napjait, a szavazatszámlálás éjszakáját, a másnap reggeli győzelmi ünnepet. No, meg az utcai kampány békéjét, a firkálatlan képviselői plakátokat, az ellennel is kezelő jelölteket. Ott, akkor, messzinek tűnt Európa. Örök, velemszületett fanyalgás.

Kettesben maradtunk a hétvégére. Félve néztük egymást az elején, na, vajon most mihez kezdjünk egymással mi ketten. A rutinok már begyakorolva, meglepetésre nem kellett számítani. A labda gond nélkül gurult a földön, a nevető babában sem fogyott ki az elem, a sarokban felállított könyvoszlopot is fennakadás nélkül lehetett leborítani. Apa-baba napok. A teletabik menetrendszerűen érkeztek a bíbíszín, tinkivinki aranyos mint mindig, csak ne gügyögne olyan idióta módon. De mit várunk egy embernyi plüsstől, amelynek a hasában tévé van, a fején pedig antenna. A spenótot azért jobb, hogy a nagyi főzte - bár apa tejbengíze sem akármi -, azért a kanalat inkább apától fogadjuk örömmel. Pelenkázás, esti tejcikészítés fürdés után, üvöltős felöltözéssel. Rutinok, rutinosan. A nap végén jön az ajándék, a kék szemek szerelmes tekintete és a cinci hangon megfaragott báj: "A-pa"...

De korán jön az a hétfő...

Szeretem a reggelt. A színeit, az illatát, az ablakon becsöpögő, a függönyön átpasszírozott giccset. A kezdetlegességet, a tartalom nélküli indulást. Főleg egy rossz éjszaka után.

Egész nap ott fekszik a kertben, kezeivel támasztja törpe fejét, lábai huncutul az égnek szúrva, arcán bárgyú vigyor. Mosolyog, ha esik, ha fúj, ha hőség veri a homlokát, de akkor is, ha egy arra tévedő galamb barátságos nyomot hagy rajta. Boldog tudatlanságban támasztja törpe fejét, nem látva messzebb a kerítésen túlra, nem tudván, hogy odakint a nagyvilágban mi történik. Hogy a törpéket a kerítésen túl osztályozzák, katalogizálják, sunyin meg- és felmérik, pénzért tulajdonolják, ha megunják - jobb esetben - visszaviszik. Hogy minden törpének gazdája van. Függnek a fekvésben. Boldogok azok, akik akkor is mosolyogni tudnak, ha a körülöttük lévő világ tudatosan eltakarja előlük a lényeget.

Menthetetlenül önálló, tudja hol a feje és megy is utána. Ha kell fejjel, ha nem megy, akkor fejel - ahogy a szíve diktálja. Azért egy kézzel mindig fogja a biztost.

Szégyen vagy tán gyalázat is egészen: nem vagyok sem sörös, sem boros; egyik sem úgy igazán. Az édes vörösborokkal is csak most, két gyermekes apaként barátkoztam már meg - de valljuk meg, ez sem valami férfias ital. Whisky és tequila, na az igen, gurítom is őket néha, de mégsem a legközelebbi barátaim. A görög mazsolaborral - mint olyan - Laci barátomnál ismerkedtem meg. Az egyetemi évek egyik sötét estéjén történt, odakint tombolt a vizsgaidőszak. Hideg volt. Mi meg felkészületlenek. Összeültünk hát egy estére, ketten tán többre megyünk. De Laci kinyitott egy üveg görög mazsolabort - kezdésnek. Egy pohár nem árthat, serkenti is az agyműködést, jó a vérképzésnek, meg egyáltalán. A második pohár az agyműködés mellett már a szóképzést is serkentette, a harmadik azért kellett, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásunk, a negyedik meg azért, mert az páros szám. Néhány hosszú Marlboro még az erkélyen, figyelve a téli lucsokba parkoló autók keringőjét. Beszélgetve, mazsolaboros mondatokat forgatva a fogaink alatt, ott, a békásmegyeri éjszakában megoldottuk az élet nagy dolgait. A másnapi vizsga anyagát már kevésbé... Na, azóta szeretem a görög mazsolabort.

Először látott havat, nyári gyerek. Meg is torpant először, térdig merülve, kezeit széttárva: na, most ilyenkor mivan, apa. Idővel persze legyőzte ezt is, mint mindig mindent. Nem lehet megállítani. Ő megy. Senki nem tudja, hogy miért és merre, de sapkába tuszkolt arcán látszik: ő aztán tudja miért és merre és nem is érti, hogy más miért nem. Előre van az. Oda, messzire. Mert ott van. Hát, tudod?! Az. Nincs akadály, átugorhatatlan bucka, átcsúszhatatlan jégcsapda, kiabáló apa, hogy "álljámámeg". Ő megy. Mert arra van az Az. Úgyhogy, ropogjon csak a hav a préselt műanyag csizmácskák alatt, ropp-ropp töretlenül. Kövessen ki bír.

Szőrös szeretettel szorítja szent szülöttét, szótlan szomorúság, szende szerelem. Szokatlan szépség szaggatott szüntelenségükben.

Becsülöm és irigylem azokat, akik hisznek. Mert van egy kapaszkodójuk, egy utolsó érvük, amely mindenre magyarázatul szolgál: nem én, nem mi, nem a világ tehet erről, hanem az Úr akarja így. És ha ő akarja úgy, akkor az úgy rendben is vala. Nincs további kétely, nincs még egy vastagított kérdőjel, csak pont van a végén. Egy apró, pici, de egyértelmű pont. Jó lehet hinni. Biztonságot adhat. Biztonságot és bizonyosságot arról, hogy nem kell mindent érteni. Mert az csak úgy van, rajtunk kívül áll, felettünk, helyettünk. Feloldázás és önfeloldozás. Várom, hogy meggyőzzön valaki. Istenemre mondom.

Hajnal volt. Rideg, szúrós, a Rover rádiója B-oldalas popzenét tunkolt. Úton voltam, oda kellett érni. Tudtam, hogy értelmetlen lesz, mert az interjúalany nem lesz interjúalany. De ez volt a feladat, menni kellett hát. Hátha mégis. Sokeurós cigi füstje keveredett az útszéli köddel, a térkép papírjai is összefagytak. Tudtam, amit tudnom kellett; tudta más is hogy tudom. Bizonyítékért mentem, kézzel foghatóért. Üres marékkal és az igazság ismeretével terhelt fejjel jöttem haza az ír szigetről. Meg az útszéli, hajnali köd karcosan szép emlékével. Legalább az.

Írországba kutatni, oknyomozni mentem, nem turistáskodni. Az ország ennek megfelelően is fogadott: hideg szél, havaseső, mogorva eredménytelenség. Két kudarc között csak lopott percek maradtak a vendégszemnek. Kötelező körök a környék látványosságainál, csak azért, hogy ki ne hagyjuk. Az ír utcák szürke barátsággal fogadtak, melegséget csak egy-egy hentesüzlet kirakata adott. Az is csak kívülről.

A nemzetbiztonsági szolgálatok minden év végén megünneplik magukat. Díjakat osztanak, elismerik a másikat, tapsolnak, gratulálnak, örülnek, jók voltunk idén is. Néhány éve újságíróként magam is hivatalos voltam az egyik ilyen protokollra. Belépni aláírás után, ülni csak a karzaton szűrős szemű fülhallgatós zakók figyeleme alatt, fotózni csak hátulról, írni csak ellenőrzötten. Vigyáztak az inkognitóra, fedésben maradtak a fedettek. Elhangzott az államtitkári beszéd, a dícsérő, simogató szavak, a névszerinti elismeréseket már csak zárt ajtók mögött, a sajtó kizárásával. Az ünnepség végén a főajtón távoztak a fedettek, öltönyben, oklevéllel a kézben. Az arcok tisztán kivehetőek voltak a karácsonyi fedésben is.

Amikor kitárta ajtaját a skót föld és azt mondta: "gyere, tartozz ide", megijedtem. Pedig egészen addig a választópontig arra a választópontra készültem. Meglépni mégsem mertem, maradtam, ahol. Majd a következő életemben. Ha merem.

Az igaz barátság talán abban mutatkozik, hogy nem kell mindennap találkozni, egymásról tudni, kéretlenül is keresni a másik társaságát ahhoz, hogy közel legyetek egymáshoz. Mert bármikor odavetődtök a másikhoz, minden változatlan és újrakezdhető. A Laci ilyen. Nekem. Még a főiskolán ültetett minket egymás mellé az élet. Azóta sok mindent láttunk, tettünk, hittünk, hazudtunk együtt. De egymásnak sohasem.

Van abban valami ördögi, amikor Isten földi helytartója pénzre váltható szuvenírtárgy lesz. Egyszer azt mondta valaki: Isten ott van minden kőben, ott van minden fában, ha megakarod találni, megleled közvetítő nélkül is. Hiteles hitetlenség.

Ez a kép volt az első olyan saját fotóm, amely újságíró létemre és fotóriporter nemlétemre megjelent a magyar sajtóban - egy saját riport, saját illusztrációjaként. A felvételen Nógrádi László látható zalai szőlőjében. A Fidesz kormány közlekedési minisztere volt, amíg annál a bizonyos ordacsehi elágazásnál nem fordult be az a bizonyos Trabant, benne az esküvőjére készülő fiatal párral. Nógrádi az ütközés után lemondott. Most kereszténydemokrata képviselő és Lenti polgármestere, sokadjára. Azért utaztam el hozzá, mert felmerült: egyes szőlőföldjeihez nem túl etikus módon kapott állami támogatást. Nógrádi kedves volt, előzékeny és közlékeny. Az esetről pedig kiderült: nem teljesen úgy van. A kép mindenesetre az én kis történelmemben sajtótörténeti. Örülök, hogy előkerült. 

Mert az anyaság több mint huszonnégy órás munka. Akinek meg nem elég huszonnégy óra egy nap, az keljen fel korábban.

Elég neki, ha csak meglátja, ahogy a pórázáért nyúlok. Mérgezett egér módjára kezd el körözni a két fenyő körül, a négyláb már egész kis nyomvonalat vájt a földbe. A kerítésnél azért megvárja, míg szólok neki, hogy jöhet. Biztos, ami biztos. Vakra már nem vállal be akármit. Póráz fel, nyak megfeszül, húzza a mázsagazdit. Menjünk már, menjünk már, men-jünk-már. A tó az utca végén van. Mégsem lehet elég gyorsan szaporázni, neki oda kell mielőbb érnie. És aztán jöhet a megunhatatlan: dobdelalabdáténmegvisszahozom körforgás. Hálás egy fajta ez a selyemszőrű-drótszőrű magyar vizsla...

"Hájudujudú, nagysád! Magácska is a piknikre tetszett? Me één is. Az jó. Hogy akkor aztán ne búsuljon. Mert brummabrumma. Apropó, bocs, nem látott kezit a csókolom egy mézes bödöntöt? Me één se. Az jó. Hogy akkor aztán mija franczot csináljak. Denemgond, csókolom. Csak őrizze meg a kékvérűségét, semmi izgalom, főja tartás. Nem köll itten megijedni. Nem a joszemiti ez."

Van az úgy, hogy a traktoron nincs térerő, de haza kell szólni. Csak semmi pánik.

Mert van olyan hely, ahol nem az a hétvégi program, hogy lestipistopizunk néhány kupacot a kerületi lomtalanításnál, vagy hogy mekdonáldszos zacskókat szórunk szét magunk körül kirándulás közben. Nem azért, mert ez is Skócia. Azért, mert ezt (is) ott láttam. Macipiknik. A környék családjai kiöltöznek, kimennek a sarki kastély kertjébe, leterítik a kockás szőnyeget, kipakolják rá a gyerekeket. A grenik kiteszik a négylábú asztalkákra a bráunit, meg a biszkitet, a sátor alatt már fő a finom tí. Jön a szomszéd városból a puppetshow-s ember, előad valamit, a helyi postás pedig óriás macijelmezbe búvik az összhatás kedvéért. Aztán a nap végén a gyerkőcök összemérhetik a saját macijuk erejét, szépségét, ügyességét. Akié a legszebb teddi, az kapja a legszebb bráunit, akié a legokosabb, az egy marékkal több biszkitet. És mindenki örül. Hát, valahogy így...

Jártam már sokfelé a világban, néhány szegletét megkopogtattam. Az Orkney-szigetek biztosan közelebb vannak az általam bejárt legtávolabbi pontnál, mégis soha nem éreztem magam ennél messzebb, ennél távolabb, ennél elzártabbnak de szabadabbnak, ennél szélebben, ennél magasabban, ennél ijesztőbben és mégis lélekmelegítőbben. Mint ott. A világ legmisztikusabb, legvarázslatosabb helye. Ezt bizton állítom. Mielőtt átkeltem volna Orkney-ra, ennél az angyalnál kértem áldást az útra a brit földnyelv legészakibb csücskén. Pedig nem is hiszek az angyalokban...

Nyár volt, de nem trópusi. Kellemes szél szaladt a tenger felől, hogy hűsítsen a trappolásban. A Princes Street Gardens már tele volt. Mint minden délután. Távolinak tűnt az otthon, de bíz' Isten nem bántam.

Káin és Ábel nem a focin veszett össze. Pedig megtehette volna. Angol a skót ellen, Beckham a svéd Larsson ellen. Jól megférnek egymás mellett. A két hetes. Azóta egyik feliratolt labdakergető sem a feliratolt mezeket hordja, néhányszor ruhát és csapatot cseréltek. Még jó, hogy a fiúk is kinőtték őket.

Szeretsz rohanni. Az olyan jó neked. Apró lábaiddal felgyorsítasz, szemed néha villan, jaj neki megyek. Aztán persze nem, mert Apa jól elkap a botlás után. Szeretsz rohanni. Az olyan jó. Kár, hogy az idő nálad is gyorsabb...

Hegedűs bácsi a háztetőn...

Minden nap menetelnek egy kört. A nézők sorfalat állnak, a hős pingvinek pedig tesznek egy tiszteletkarikát. Felemelt csőrrel, csillogó talpakkal, fenséges szárnytartással. Ahogy lovagokhoz illik.

Sokat tud beszélni, de van is tüdeje hozzá: ő az első magyar skótdudás. Történetzsákja kiapadhatatlan, még ha néhány sztoricsomagot rendre újra is hasznosít. A Kéri Gyuri. Egy különös egyéni világ különös egyénisége. Jóbarát.

Szorítja magához a rosslyn-i angyal a könyvet, fedelét gondosan takarva. T'án a Szentírás az, vagy Dan Brown kódfejtése, esetleg az Angyalok és Démonok egy dedikált példánya. Ijedten figyeli a villanós kínai optikákat, szemtelen. 

Külön nemzet egy szigetországi nemzettestbe zárva, önálló öntudattal, tudatos önállósággal. Egyesek szerint a Skót Parlament székeinek háttámlái titkon Skóciát, egy független Skóciát formáznak. 2010-ben népszavazás lesz a brit unióból való elszakadásról. Utána hátradőlhetnek.

Mindig széjszegleti mosollyal olvastam a visegrádi útjelzőtáblákon: "Fellegvár" balra. Gondoltam, magyaros túlzásról, büszke felnagyításról, jószándékú nagyzolásról van szó csupán. Kicsit fellengzős, de a miénk. Aztán egy szombat reggel - a családdal - a dunakanyar felé kirándultunk. Esős, ködös, ingujjlehajtós, cippzárösszeakasztós idő volt. A fellegek közelebb bújtak a földhöz. Mintha az Isten kedélyesen pipázott volna aznap, a füstöt a domborzat közé pöffékelve. És a várormon tényleg a fellegek között jártunk.